Mitől ember az ember?

Több napos gigászi küzdelem a fordítással, lássátok, olvassátok...

a canterbury érsek előadása (angolul) Stuttgartban

1.      Jézus az evangéliumban azt mondja (Mt 7,9), hogy nem ad a szülő gyermekének követ, ha az kenyeret kér tőle. Ha kenyérre van szükségünk, akkor fogjuk érezni, hogy a megfelelő reakciót kapjuk kérésünkre, ha tudhatjuk, hogy meghallgatásra talált az, amire szükségünk van. A szükséges tápláléknak része az, hogy tudjuk, a hitben testvéreink úgy látják és hallják kérésünket, ahogyan azok vannak, és nem úgy, ahogyan mások azt elképzelik. A kenyér, amelyet a keresztyének egymással megosztanak, nem csupán materiális forrás, hanem az emberi méltóság elismerése. Egyik nagy walesi költőnk, R. S. Thomas, 1963-ban kiadott verses kötetének „Az igazság kenyere” a címe és arról szól, hogy az emberi méltóságot felismerni egymásban azt jelenti, hogy osztozunk abban az igazságban, ami maga az emberség Isten szemében. Azzal tápláljuk egymást, hogy az isteni képmást tiszteletben tartjuk a másik emberben.

az előadás itt folytatódik...

2.    „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” így egy olyan imádsággá válik, amelyben kérjük Istent, hogy éltesse bennünk az emberséget annak teljességében és gazdagságában és adja meg nekünk azokat az emberi kapcsolatokat, amelyek bennünket is olyan emberekként tartanak meg, akik tudatában vannak végességüknek, szükséghelyzetüknek és szeretetben való bizakodásukban. Ez az imádság kell, hogy emlékeztető legyen erre a szükséghelyzetre. Soha ne feledjük el, és imádkozzunk ezért, hogy bennünket táplálni kell, és mi nem tudjuk magunknak megadni mindazt, ami éltet bennünket. És ugyanekkor ez egy imádság is arról, hogy nem kell szégyellnünk halandóságunkat, fizikai és törékeny mivoltunkat. Szükséghelyzetből indulunk – honnan máshonnan is indulhatnánk? De ez azt jelenti, hogy megértjük hogyan és miért számítunk mi, és miért vagyunk értékesek Isten szemében. Ez a kérés kritikát fogalmaz meg mindenkivel szemben, aki „önellátónak és önfenntartónak” gondolja magát. Nekünk szükségünk van az „igazság kenyerére”, szükségünk van fizikai és lelki táplálékra, és ez nem kudarc, hanem pontosan az ellenkezője, a méltóság helyzete. Ez az imádság egyszerre a szükséghelyzetüket fel nem ismerők arroganciájának megkérdőjelezése és mindeközben annak a felismerése is, hogy a szükséget szenvedők olyan kincs birtokában vannak, amit fel kell fedni és szabaddá kell tenni, hogy kapcsolat születhessen a szükséghelyzetüket fel nem ismerők és a szükséghelyzetüket megélők között.

3.     A Miatyánk imádságban az is benne foglaltatik, hogy Isten kegyelmének tudhatjuk azt, hogy emberségünket ajándékba kapjuk. Nyitottsággal és hálával kell fogadnunk, ha bárki vagy bármi ráébreszt bennünket méltóságunkra és segít rájönnünk arra, hogy bár ez a méltóság alapvetően és elsősorban teremtettségünkhöz kapcsolódik, mégis az emberi kapcsolatok, mások ajándéka kell ahhoz, hogy élővé válhasson. És mindebben világosan benne foglaltatik, hogy mindezek során imádkoznunk kell azért, hogy ne feledjük azt, mivel tartozunk embertársainknak ezért az ajándékért: az ő emberségük rajtunk is múlik, mint ahogyan a miénk is rajtuk. A Miatyánk imádság sok magyarázója, mint pl. Nüsszai Szent Gergely is hangsúlyozza a mindennapi kenyérért való imádkozás irracionalitását, ha azt bármilyen módon mások kárán akarjuk magunknak megtartani. Ebben a keretben, amit felvázoltam, lehet ez a saját méltóságom megvédésének az aggodalma miatt, a szeretetben való elfogadásra való hajlandóság helyett.

4.    A mindennapi kenyérért való imádkozás a saját sebezhetőségünkkel való újraismerkedés, annak a megtanulása, hogyan közelítsünk egymáshoz, és nem csupán Istenhez, nyitott kézzel. Ezért ahhoz, hogy ezt az imádságot őszintén mondhassuk el, át kell gondolnunk azokat a módszereket, amelyekkel önmagunkat védelmezzük. Nem tudunk teljességgel és szabadon imádkozni a mindennapi kenyérért, ha elválaszthatatlanok vagyunk a jogainktól és a saját igazságunktól, úgy, mint ahogyan elválaszthatatlanok vagyunk a biztonságunktól vagy a tulajdonunktól. És talán ez magyarázza azt, hogy a Miatyánk imádság azonnal a megbocsátásért fohászkodik ezután, vagy még inkább a megbocsátottság ajándékáért, ahogyan megbocsátani is megtanultunk. Az az ember, aki bocsánatot kér, lemondott arról a privilégiumáról, hogy igaza legyen, vagy hogy biztonságban legyen. Ráébredt arra, hogy éhezi a gyógyulást, az elfogadottság kenyerét és az emberi kapcsolatai helyreállítását. És ugyanígy az, aki megbocsát, lemond a megbántott áldozat pozíciójának biztonságáról és megkockáztatja a veszélyes, fájdalmat okozó kapcsolatok újjáteremtését. Mind a megbocsátás adója és kapója kimozdul a biztonsági zónájából: már azt kérdezik, hogyan nyerhetik el emberségüket, mint Isten ajándékát.

5.    A megbocsátás az egyik legradikálisabb útja annak, hogyan tudjuk egymás emberségét táplálni. Amikor egy ember egy másikat megbánt, a szokásos emberi válasz a visszahúzódás, az egyént körülvevő falak megerősítése. Ezzel pedig együtt jár az, hogy saját emberségünkre, mint tulajdonra tekintünk, nem pedig ajándékként fogadjuk el. Aki nem bocsát meg és akinek nem bocsátanak meg, nem tudja olyannak látni a másikat, mint aki részese Isten emberséget adományozó munkájának. Megbocsátani és megbocsátottnak lenni azt jelenti, hogy engedem, hogy azok tegyenek emberivé engem, akiktől a legkevésbé akarom ezt, mint Isten ajándékának jelét elfogadni. Ez a folyamat mélyen összekapcsolódik a mindennapi kenyérért mondott imádsággal. A megbocsátás lehetőségét megtagadni azt jelentené, hogy azt mondjuk, vannak olyanok, akikre nincs szükségem, mert megbántottak engem, vagy nem nyújtottak nekem segítő kezet.

6.     A megbocsátás tisztán az Isten által megérintett emberség jele, ami szabad az önazonosságtól és a biztonságtól való aggódástól, és szabadon fordul a másik felé, ahogyan Isten is ezt teszi Jézus Krisztusban. De lehet, hogy a megbocsátás elfogadására való hajlandóság is ezzel hasonlóan nem kevésbé az Isten által megérintett emberség jele. Azt is jelenti, hogy készen állok annak az elfogadására, hogy nem tudok növekedni és élni helyreállított kapcsolatok nélkül, még akkor sem, ha ez jelzi azokat az utakat is, amelyeken eddig ezt próbáltam elkerülni. Ha megbocsátást kapok attól, akit megbántottam, egyszerre fogadom el, hogy sérülést okoztam egy kapcsolatnak, és azt is, hogy ezen még lehet változtatni. És ha a Miatyánk logikája helyes, ez az elfogadás abból a saját szabadságunkból ered és erősödik meg, ami a megbocsátásra vonatkozó változást idézi elő.

7.    A megbocsátás az élet kenyere és az igazság kenyere közötti csere: az az út, amelyen azok, akik megsebezték egymás emberségét és megtagadták méltóságát, olyan kapcsolatba kerülnek újra, ahol egymást táplálhatják, és egymás méltóságát visszaadhatják. A megbocsátásról kialakult hamis kép az, ha valaki azt a másik emberen gyakorolható hatalomként látja, akár patrónusként, akár jótevőként valaki felé, aki kevésbé van biztonságban. Gondoljunk Hóseás próféta nagy horderejű próféciájára (11,8-9) Isten kegyelméről: „Hogyan adnálak oda, Efraim? … Isten vagyok én, nem ember.” Megbocsátani annyit jelent, hogy osztozunk annak az Istennek a kiszolgáltatottságában, aki nem tud nem a saját természete szerint létezni. Ha Isten nem megbocsátó Isten lenne, szörnyű seb lenne ez magán az isteni léten. Nem a hatalma, hanem az erőtlensége mutatkozik meg a megbocsátás eseményében annak az Istennek, akinek a szeretet a természete. A Krisztusban meggyökerező hívő osztozik ebben az erőtlenségben, és minél mélyebbek ezek a gyökerek, annál kevésbé lehetséges az, hogy ne bocsásson meg. És megbocsátást nyerni egy másik fajta erőtlenség – annak a felismerése, hogy nem tudok a könyörület szava nélkül élni, és nem tudok önmagam lenni anélkül, hogy ne gyógyulna be az, amit megsebeztem. Sem a megbocsátónak, sem a megbocsátottnak nincs ahhoz ereje, hogy elvágja a múltat és egyedül hagyjon bennünket a jövővel való szembenézéssel. Mindkettő felfedezte, hogy a múltjuk, minden árnyékával és sebével az, ami kötelezővé teszi a megbékélést, hogy teljesebb életet élhessenek egymással.

8.    Ez a nagygyűlés ma az Ázsiából származó ajándékokkal és szükséghelyzetekkel foglalkozik, ami kissé ironikusan azt is jelenti, hogy a kenyér képe kevésbé találó, mint a rizsé. Ez önmagában is emlékeztethet bennünket arra, hogy olyan gyakran próbálunk a másik embernek olyat adni, amit nem akar vagy nincs rá szüksége, ami számára nem ismerős vagy nem tápláló. Az igazság kenyerének megosztása a másik ember aktuális helyzetének az igazáságára való odafigyelést is jelenti. Mi európai keresztyének történelmünknek azon pillanataiért kell bocsánatot kérnünk, amikor olyan ajándékot ajánlottunk fel, amelyet nem lehetett elfogadni, mert idegen kulturális feltételezéseken, vagy elnyomáshoz és kizsákmányoláshoz kötődő gyakorlaton alapult. Krisztus testében - előbb vagy utóbb -, nem kerülhetjük el azt a pillanatot, amikor úgy kötünk békét, hogy felismerjük azt, hogy szükségünk van egymásra és megtanuljuk kinyújtani a kezünket azért a rizsért, amit ázsiai felebarátaink ajánlanak fel nekünk.

9.  Ellentétben azzal, amit a szekuláris kultúra néha gondol, ez a hibák és megbántások felismerésében való egymás felé fordulás nem felesleges szemet hunyás az értelmet vesztett kollektív bűn felett vagy próbálkozás az egyenlítésre. Inkább arról van szó, hogy együtt látjuk meg azt, hogy történelmünk milyen gyakran tett bennünket kevesebbé és nem emberibbé, és tudomásul vesszük, hogy ennek a hatásai még ma is hatalmasak az életünkben. Ezért kezdjük el egymástól ezt a táplálékot kérni, és ebbe beletartozik a nem mindig könnyű és az igazságból meghallásából származó, szintén nem egyszerűen fogadható táplálék is.

10.  A mai nap másik fontos fókusza a mennonita/anabaptista hagyományú keresztyénekkel való megbékélés eseménye. Ezzel a hagyománnyal kapcsolatban van minden „történelmi” felekezeti egyháznak a legtöbb megbánnivalója, különösen is a mennonita közösség erőszak-ellenes elkötelezettsége miatt. Ezeknek az egyházaknak az, hogy elfogadják a mi közösségeink bűnbánatát, különösen is kegyelem-teljes tudomásul vétele annak, hogy ők Krisztus testében még mindig hisznek abban, hogy szükségük van ránk. Nekünk is jó okunk van arra, hogy meglássuk, mennyire szükségünk van rájuk, hiszen olyan világot látunk magunk körül, amelyben a keresztyén összejátszás az erőszakkal sok változást nem hozott a hatalom gyakorlásában. Egyik hívő felekezeti család sem csupán megadja most magát a másiknak. Senki nem mondja, hogy felejtsük el történelmünket vagy hanyagoljuk el a hitvallásunkat. De a globális keresztyén közösségben, amelyben elhívást kaptunk arra, hogy tápláljuk egymást és emberré tegyük egymást a Krisztusról szóló jó hír hirdetése által, még mindig hálásak lehetünk egymásnak különbségeinkért és imádkozhatunk azért, hogy ez által is táplálékot kapjunk.

11.Tudósok, legalább Szent Jeromos kora óta, aggódtak egy furcsa görög szóért, amit az evangéliumokban a mindennapi kenyérre használnak. Ez a szó az epiousios –, aminek nehezen megfogható a jelentése. Jeromos szigorú betű szerinti fordításban „szuperszubsztanciális”-nak fordította, ami nem vált hasznos fordítássá, és nem is került át a liturgikus latin nyelvbe, bár elég sok spekulációnak adott teret. Valószínűleg egyszerűen ezt jelenti: „az élelem, amin élünk.” De Jeromos maga is egy ősi arám változatra utal, ami a Miatyánk imádságot így írja: „Add meg nekünk ma a holnap kenyerét.” Ha ez fejezi ki azt, amit Jézus mondott, akkor ő arra hívta fel a figyelmünket, hogy az eljövendő királyságnak a jelenben is befogadható ajándékaiért imádkozzunk. Ha ez így van, minden, amit eddig mondtunk, új fénybe kerül. A szükség, az éhség, amit meg kell tanulnunk kifejezni, nem csupán a fennmaradáshoz kell, hanem Isten jövőjéhez is. Isten új teremtésére van szükségünk, a kenyérre, ami a mennyből jön és életet ad a világnak.

12. Egy még közelebbi kapcsolódási ponthoz jutottunk így el a mindennapi kenyérért és a megbocsátásért elmondott imádságban. A közös megbékélés a Lélek munkájának jele, egy radikálisan új lehetőség, ami Krisztus testén keresztül válik elérhetővé. Ez már maga Isten jövőjének munkálkodó jele, így a „holnap kenyerének” megvalósulása. Még jobban kifejtve, a közös szükséghelyzetünk és az emberi méltóságunk közösségben való megvalósulásának felfedése emberi tapasztalatunknak olyan dimenziói, amelyekben Isten jövője válik láthatóvá. És ahol ezek a dolgok megtörténnek, akár néven nevezve, akár nem, Krisztus és a Lélek kontextusában, a holnap kenyerének szentségi valósága már ott van. Ez „a mennyek öt perce”, idézve egy, az észak-írországi megbékélésről szóló, valóságos eseményeken alapuló angol televíziós dráma címét. Ha a megbocsátás a legtöbbet követelő példája annak, hogyan tanuljuk meg felajánlani saját erőnket mások méltóságáért, ha ez olyan sokszor a legkevésbé „természetes” vagy ellen-kulturális formája az egymás felé megvalósuló szolgálatnak, akkor bizonyosan helyes ezt a jövő ajándékának tekinteni, Isten legyőzhetetlen céljának, ami előre visz bennünket.

13.  „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – ez az imádság mindenképpen tovább lát a jelen pillanatán és az azonnali szükségeken túl, bár ugyanakkor megtiltja, hogy aggodalmaskodjunk a holnap miatt. Úgy tűnik, hogy ahhoz, hogy békében és reménységben élhessünk ma, kérnünk kell Isten jövőjének az előízét vagy zálogát, amelyet Pál a Szentlélekkel azonosít (2Kor 5,5; Ef 1,14). Tudjuk, hogy a Miatyánk imádság minden kérésében benne foglaltatik a Lélek eljöveteléért mondott imádság (a korai egyházatyák közül sokan tekintették a „Jöjjön el a Te országod” variánsának a „Jöjjön el Szent Lelked” fohászt), és a negyedik kérés sem kivétel ez alól. A Lélekért mondott imádság valóban azért a kegyelemért való imádság, hogy emberségünket Istentől a közösségen keresztül egymástól is megkaphassuk – minden olyan küzdelemmel együtt, ami a másik valósága felé való fordulást jelenti, és ami nem elégszik meg az egymásról alkotott képünkkel. Kenyérré válni egymás számára azt jelenti, hogy összetörjük a magunkról és a másokról alkotott kőbálványokat.

14.  De a kenyérről, a megbocsátásról és a jövőről való beszéd során egyre inkább gondolnunk kell arra a eseményre, amelyben a keresztyének a legvilágosabban megélik keresztyén létezésük valóságát, és ez az úrvacsora, az eucharisztia. Ezt a vacsorát Krisztus eljöveteléig ünnepeljük, és kérjük az eljövendő kor Lelkét, hogy változtassa ennek a világnak a létét Krisztus nekünk adott ajándékává, és így kérjük az egész megújult, felismert és elfogadott világ ígéretét, mint ajándékot. Ez, mindenekfelett, a holnap kenyere.

15.  De ez, természetesen nem egy a mennyből aláhulló tárgy, hanem pontosan a kenyér, amit Krisztus barátai megosztanak egymás között. Úgy vesszük magunkhoz, mint az eljövendő világ közösségére való várakozását és Jézus elárulásának és halálának emlékét. Ez azt jelenti, hogy ez a megbocsátás szentsége is, a feltámadott Jézus visszatérése hitetlen tanítványaihoz, hogy az új világnak a közösségét újra teremtse bennük. A kenyér, ami a mennyből száll alá, olyan kenyér, amelyet egy bizonyos közösség tör meg és oszt szét maga között. Ez a közösség olyan, ahol a tagjai felismerik, hogy szükségük van a bűnbocsánatra és a megbékélésre egymással. A közösség, amelyik eszi ezt a kenyeret és iszik ebből a pohárból olyan, ahol az emberek megtanulják elfogadni sebezhetőségüket és szükséghelyzetüket a másik ember táplálására való elhívással együtt.

16.  A mindennapi kenyér kérését így köthetjük össze az előtte lévő és az utána jövő kérésekkel. Kérjük Isten eljövendő országának eljövetelét és Isten akaratának megtörténtét úgy, mint a mennyek liturgiájában, a mennyei Templomban, ahol az alapvető elhívásunk a szeretetre és a dicsőítésre meghallgatásra talál. Mindennek a fényében imádkozunk a mai és a holnapi kenyérért, a jövő igazságának és a megbékélésnek a közöttünk lévő jegyeiért, mindenekfelett úgy, ahogyan ez a kölcsönös megbocsátásban megmutatkozik.

17.  Az úrvacsora kenyér a világ számára – nem csupán a szentségi kenyér ereje által, amit szó szerint megosztunk és elfogyasztunk, hanem mert ez a kölcsönös ajándékra és szolgálatra felszabadított emberség jele. Az egyház küldetése Isten világában elválaszthatatlanul összekapcsolódik a Krisztus asztalát körülvevő közös élet valóságával, azzal az élettel, amit egy nagy anglikán teológus homo eucharisticus-nak, az emberiség új, az úrvacsorai közösség, annak étele és itala által teremtett és éltetett típusának nevezett. Ebben az emberségben valósulhat meg a megbékélt élet lehetősége és a mások embersége táplálásának életet adó imperativusza. Nem valósulhat meg átformált eucharisztikus élet, ha nem igazságban és nagylelkűségben teljesedik ki. Nem valósulhat meg a szentségi test és vér iránti tisztelet, ha ehhez hasonlóan nem teljesedik ki a felebarát tiszteletében.

18.  Ha arra kaptunk elhívást, hogy táplálékot nyújtsunk a világnak – emlékezzünk Jézus tevékenységre sarkalló instrukciójára tanítványai felé, hogy adjanak enni a sokaságnak (Mk 6,37) -, a kihívás az lesz, hogyan váljunk az emberséget tápláló közösséggé, aminek egyik keze nyitott és védtelen, a másik azonban tevékenyen tesz a felebarát emberivé tételében. A „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” kell, hogy olyan imádsággá váljon, amelyben homo eucharisticus-sá válhatunk, hogy mi magunk is tápláló Testté váljunk. Belső egyházi vitáink mennyire más megvilágításba kerülnek, ha minden esetben feltesszük a kérdést, hogy ez vagy az a téma hogyan viszonyul két alapvető kérdéshez. Az egyik annak a felismerése, hogy szükségünk van egymásra saját táplálékunk miatt, a másik pedig az arra való készségünk, hogy felajánljuk mindazt, amink van az éhes világ – anyagi vagy lelki – táplálására.

19.  Persze ahogyan általában ez szokott lenni, egy sor csapda leselkedik ránk. Olyan lélekkel is rendezhetjük egyházon belüli vitáinkat, hogy a kimenő üzenet arról fog szólni, hogy nem vagyunk hajlandóak a másikkal együtt élni és általa növekedni. Eltölthetjük az időnket és az energiánkat azzal, amit a szükséget szenvedők felé megvalósuló szolgálatnak gondolunk, és közben elfeledkezhetünk saját szükségünkről és szegénységünkről, különösen is a csendre való igényünkről és az Istennel szembeni fogékonyságunkról. Elképzelhetjük, hogy a liturgia hűséges követésével már megtestesítjük Isten országának valóságát, függetlenül attól, hogy kölcsönösen tápláló közösséggé váltunk-e. Összpontosíthatunk közelről emberek alapvető jogi kérdéseire úgy, hogy közben elfeledkezünk szépségükről és méltóságukról, arról a szépségről és méltóságról, ami bennünket is éltet. A listát folytathatnánk. De a lényeg az, hogy a missziónk és a mindennapi kenyérért mondott könyörgésünk közeli kapcsolata olyan sok szinten hatással van a tanítványi életre, hogy a kudarc lehetséges területei ehhez hasonlóan nagyon széleskörűek.

20.  A legrosszabb reakció erre a puszta félelem lenne. A legjobb az, ha felismerjük, hogy a hajlamunk a kudarcra már önmagában egy emlékeztetés alapvető éhségünkre, az egymásra való utaltságunkra. Az igazság kenyere egyben az őszinteség kenyere is önmagunkról, és az az egyház, amelyik hitelesen növekszik Krisztusban, az lesz, amelyik kész meghallani ezekben a kérdésekben a kritikát önmagáról türelemmel és hálával. Így amikor a mindennapi kenyérért fohászkodunk, a kudarcaink tudomásul vételéért is imádkozunk, és – bár ez mindig nehéz – azért a kegyelemért is, hogy meghalljuk erről az igazságot egymástól és az egész világtól. Mert Isten a világ másik részétől érkező kihívások, kérdések vagy éppen dorgálások által is tudja táplálni emberségünket.

21.  „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – a kérés az egyház teljességének nyilvánvalóvá válásáért szól, hogy felismerjük saját szükségünket és felebarátunkét is, és hogy képesek legyünk bizalommal fordulni egymás felé, hogy a szükségeink megoldásra találjanak. Vágyakozunk arra a szabadságra, hogy megbocsássunk és nekünk is megbocsássanak, hogy az úrvacsora még mélyebb megértésére eljussunk, mint ami keresztyén mivoltunk középpontja, és nem csupán egy rituális cselekmény, hanem a közösség alapja és a kenyér megosztása a megosztott élet gyakorlatába ágyazva, ami odanyújtja szolgálatát az éhező világ felé. Ez egy olyan egyszerű imádság, amiben Krisztust kérjük, hogy legyen élelmünk és táplálékunk, hogy minden öntelt büszkeség, minden egyéni aggodalom és védekező mechanizmus, minden kapzsi erőfeszítés, hogy a másik kárára éljünk, egyszer eltűnik, és az egyház tisztán és meggyőződéssel hirdetheti, hogy van elég kenyér a világ éhségének csillapítására az Úr testében. Bárcsak ez a tisztaság és meggyőződés, és az ezzel járó bűnbánat valósulhatna meg a mi életünkben is.