Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.
Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek.Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.
Lk 19,41-48
Milyen különös egybeesése van ezen a mai vasárnapon mindannak, amit a hírek ’bréking nyúz’-ként szinte órában közvetítenek
felénk és annak, hogy ma ünnepeljük az államalapítás ünnepét, a keresztyén
Magyarország megalapítását, augusztus 20-át.
Ez az egybeesés Jeruzsálem megsiratásának és a
templomtisztításnak a történetével kapcsolódik össze. Lukács evangéliumának ez
a mai igeszakasza egy fordulópontra emlékeztet bennünket. Jézus siratja
Jeruzsálemet, siratja a békesség városát. Prófétai hangon mutatja már meg
előre, amiről tudjuk, hogy be is következett. Jeruzsálem 70-ben elpusztult, a
templomot lerombolták, az addigi központi vallási kultusznak vége lett. A
veszély, amiről Jézus szólt, egy napon valósággá vált. És Lukács itt ezekhez a
fájdalmas szavakhoz kapcsolja a templomtisztítás eseményét is: a jeruzsálemi
templomot hamis kultuszgyakorlat jellemezte és a rablók barlangjává tett
templom, amelyet minden evangélista drámai jelenetben mutat be, nem állhat
örökké.
Valahol félelmetes egybeeséseket és ijesztő jövőképet rajzol
fel Lukács előttünk. Egy szinte elsötétedő horizontot fest fel, amelyre maga a
történelem sodra rajzolja fel egyre erősebb kontúrokkal a valóban bekövetkező
tragédiákat, a városok, a vallási kultusz, a népek szétesését és pusztulását. Ahogyan Jeruzsálemre, a békesség városára is
igaz ez, érezzük a párhuzamot, a fájó jelen szinte percenként megjelenő híreit
és félelmeit.
Pedig boldogan és örömmel szeretné az ember ragyogó nemzeti színű szalaggal átkötni ezt a mai napot, augusztus 20-át. Azt is szerettük volna, ha nem éppen vasárnapra esik, de így most valahogy mindannyiunknak, akik eljutottunk istentiszteletre, meglehetősen nagy feladatnak tűnik, hogy megküzdjünk vele. Szeretnénk büszkék lenni hazánkra, országunkra, minden elért eredményre, minden álmunkra, a jelenre és gyermekeink, unokáink jövőjére. Szeretnénk tudni azt, hogy biztonságos, ahol élünk, hogy van értelme a történelmünknek, van értelme minden jószándéknak és tenni akarásnak. Hogy a XX. század második felének minden törekvése a XXI. században is gyümölcsöt hoz és előrelépésről gondolkodhatunk, nem sötét árnyak visszaszivárgásáról.
Emlékszem, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt hazafelé tartottunk az autópályán Budapest felé és a családdal együtt tervezgettünk egy németországi utat, rokonok meglátogatását. Ahogyan haladtunk az autópályán, hallgattuk a híreket. És szinte egy délután leforgása alatt folyamatosan érkeztek a beszámolók németországi városokban sorozatosan elkövetett merényletekről. Úgy döntöttünk, leteszünk a németországi útról, gyerekekkel együtt nem tűnt biztonságosnak.
Nem tudom, ha valaki ma külföldi utat tervez, mire gondol. Vagy egyáltalán az, hogy bemegyünk a Belvárosba, mit juttat az eszünkbe. Nekem a tegnapelőtti finnországi, turkui merénylet a kiszolgáltatottságnak egy még mélyebb érzését hozta. A XXI. század jelenkori történelme a békesség hiányának, a félelemnek, az emberi gonoszságnak egy új fejezetét nyitotta meg. Ahogyan az amerikai események, az összes terrorcselekmény fenyegető réme. Nemzeti ünnepünk napján különösen is fájó kérdések ezek.
Fel szoktuk-e tenni magunknak a kérdést, hogy ha nekünk ennyire fáj valami, ha mi ennyire megrémülünk ettől a kiszolgáltatottságtól, vajon hogyan érez Isten? Feltűnik-e nekünk Lukács evangélista beszámolójából az, ahogyan Jézus minderre reagál? Jézus meglátta a várost és megsiratta. Azt hiszem létezik olyan retorika, amely Jézus ezután következő szavait az ítélet hangsúlyával mondaná és mondja is ki. (Bárcsak soha ne kellene ezt a hangot sehonnan hallanunk.) De Lukács nem az ítélet retorikájával vezeti fel Jézus szavait, hanem az együttérzés, az empátia, az aggodalom és leginkább az ’együttsírás’ retorikájával.
Ez a sírás – egy angol teológus, N. T. Wright szerint – az evangélium szívében található. Nem összetévesztendő a gyengeséggel, amit egy igazi Messiásnak el kellett volna kerülnie. És nem összetévesztendő a félelmetes ítélethozatallal sem. Jézus igen, már korábban többször is figyelmeztetett, felhívta a figyelmet arra, hogy a békességnek, az Istenhez való megtérésnek eljött az ideje. Ez a közeljövő lehetőség válik itt egészen konkréttá, ahogyan ott áll Jézus Jeruzsálem falainál, és a figyelmeztetés, az ítélet könnyeken és síráson keresztül érkezik meg. Nem az „én megmondtam nektek és most megérdemlitek” szavait hallhatjuk itt, hanem az mondja ki az igazságot, akinek a szíve szakad meg mindazért, ami történik. Aki tudja, hogy Jeruzsálemben milyen sors vár rá, mégis mindenek ellenére népének a legjobbat akarja.
Ha félelmetesnek is érezzük azt a helyzetet, ami 2017. augusztus 20-án a ma történelmének a súlya, azt gondolom az tesz bennünket Isten-hívőkké és keresztyénekké, ha magunk előtt látjuk a Jeruzsálem miatt könnyeket hullató Jézust. Aki nem kioktat, aki nem gúnyolódik, aki nem tolódik egyetlen politikai szélsőség felé sem és egyetlen szava és gondolata sem tartalmaz semmilyen gyűlöletet. Nemzeti ünnepünkön és a félelmetes rendkívüli hírek sodrásában Jézus empátiája és szeretete a reménységünk. Mert amikor megáll Jeruzsálem falainál, nem fordul vissza. Jézus bemegy a városba és életét adja azokért, akik a várost és őt is idejuttatták. A város zaja, az árusok kiabálása, rendőr- és mentőautók szirénázása, minden jajkiáltás megszűnik, amikor az ember szembenéz saját érzéseivel, gondolataival és tetteivel. Vajon én melyik pontján állok a városnak? Vajon én melyik oldalán állok a békességnek?
És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a városon belül mi van a házakban? Mi van velünk, személyes életünkkel és abban a békesség jelenlétével? Bizony, ezeket a helyzeteinket is odavihetjük Jézus elé, és nem kell attól tartanunk, hogy kioktatás vagy ítélethozatal lesz a válasz, amit kapunk. Inkább csak annak a felismerése, hogy ami rendezetlen, azt rendezni kell. Hogy bizonyos folyamatokról gondolkodni kell. Hogy ha cselekvésre van szükség, akkor lépni kell. Mert a jó szóra, a másik felé való odafordulásra, egy közös teázásra vagy kávézásra, egy kézfogásra vagy simogatásra nincs örök lehetőségünk.
Jézus ezt így mondja: nem ismerted fel meglátogatásod idejét és a békességre vezető utat. Ezen a mai vasárnapon életünknek minden területét átjárja ez a fájdalmas, sírással övezett felismerés. Mennyi mindent elszalasztottunk, hogy békesség és szeretet legyen körülöttünk. De nekünk még így is, mindenek ellenére is van reménységünk. Reménység és bátorság szembefordulni a gyűlölettel, a kirekesztéssel, a szeretetlenség és kegyetlenség minden formájával. Jézus Jeruzsálem felé fordulása, az ő hozzáállása legyen számunkra is mindenben példa: örülni az örülőkkel és együtt sírni a sírókkal. És hinni abban, hogy egyedül az Isten kezében és az ő kegyelméből fordul át minden arra az útra, ami nem a gyűlölet és a gonoszság, hanem a Golgota horizontján is túl a szeretet és a megbékélés felé visz.
Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése