prédikáció húsvét után

(elhangzott az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, ápr. 7-én)

1Tim 1,3-11

Amikor Macedóniába mentem, kértelek, hogy maradj Efezusban, és parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat, ne is foglalkozzanak mondákkal és vég nélküli nemzetségtáblázatokkal, amelyek inkább vitákra vezetnek, mint Isten üdvözítő tervének megismerésére hit által. A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet. Némelyek elfordultak ezektől, és üres fecsegésre adták magukat, törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bizonygatnak. Mi azonban tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki törvényszerűen él azzal.  És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bűnösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a hazugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással. Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium, amely énrám bízatott.

Három levél alkotja azokat a pásztorleveleket, amelyeket a hagyomány Pál apostolnak tulajdonít. A gyűjtemény első két levelét Timóteusnak, a harmadikat Titusznak írta Pál. Gyülekezeteket bízott rájuk és mivel a nekik szóló levelekben lelkészi, tanítói és lelkipásztori szolgálatban állóknak írja le tanításait, így egészen konkrétan megszólítva érezhetjük magunkat a Timóteus-levél mai igeszakaszával kezdődő sorozatban.

Mi a levelek általános és a mai textusra vonatkozó célja? Az első keresztyén gyülekezetek számára az igen hamar megjelenő tévtanítások sodrában a tiszta tanítást hirdetni és minden más ott jelenlévő vallási és szellemi áramlattal szemben megadni a keresztyénség speciális arculatát. De több fronton kellett megvívni a küzdelmet – mindenféle akkori tanítás, gnosztikus tanítások, a keresztyénné lett zsidók identitás-alakulásának kérdései keveredtek az új tanításokkal, nem kevés gyülekezetnek okozva ezzel komoly kavarodást és bizonytalanságot.

Persze azt is látnunk kell ebben a helyzetben, hogy nem pusztán a tanítás tisztasága volt itt veszélyben – Pál sokkal nagyobb kontextusba állítja a problémát: a tiszta szívből, a jó lelkiismeretből és a képmutatás nélküli hitből fakadó szeretetről van szó. A tanítás által formált életről. Az Isten szeretete által megváltoztatott utakról, hiszen Pál a saját tapasztalatából tudja: nem a törvény, hanem az Isten kegyelme mentette meg az életét.

Húsvét vasárnap az istentisztelet első részének végén odajött hozzánk a papi padhoz egy férfi és alig érthető szavakkal próbálta elmondani, neki milyen sokat jelentett az igehirdetés, amely arról szólt, hogy Krisztus feltámadása válaszra, hitvallásra indítja az életünket. A helyzet, amiben a férfi ott a padnál megjelent, elég furcsa volt, de maga az, hogy ő fontosnak tartotta, hogy visszajelzést adjon, nagyon megindító volt. 

Ha a Timóteusnak adott tanításokat tovább gondoljuk, fontos kérdésünkké válik nekünk is a személyes megérintettség kérdése. A mi XXI. századi „mondáink és vég nélküli nemzetségtáblázataink” figyelembe veszik-e, hogy az ember nem csupán az eszével, hanem egész valójával áll az Isten elé?

Húsvét hajnalban az istentiszteleten szimbolikus cselekedetként a homlokra vízzel rajzolt kereszt a keresztségünkre emlékeztetett bennünket. Látszódott és érződött, hogy az emberek erre a személyes megérintettségre vágynak. Mindig meglepően sokan jönnek el a húsvéthajnali istentiszteletre – és nem feltétlenül a fiatalok vannak sokan, hanem inkább a csak szenteste és most már húsvét hajnalban istentiszteletre jövő felnőttek. A szavakon túl életújító erőre vágyunk, újra tiszta szívre, jó lelkiismeretre, a képmutatás szükségességének elfelejtésére, és természetesen jövő szeretetre. Üres fecsegés helyett, meddő vitákra okot adó fejtegetések helyett egy érintésre, egy odafigyelő tekintetre, egy kedves szóra.

A tanítás tisztaságának hátterében az az esemény áll, amit ebben a textusban kétféleképpen jelez Pál: utal rá, mint az Isten üdvözítő tervére, és mint az Isten dicsőségéről szóló evangéliumra. Mindenek mélyére és mindenek fölé emelkedik ez az esemény: a kereszt és a feltámadás reménységet és életet hozó eseménye. Mi más lehetne az alapja az egyház üzenetének? Erre épül, ebből táplálkozik, ez formálja a reménységét.

Persze nagyon nem kell küzdeni azért, hogy párhuzamot találjunk Pál és Timóteus szolgálatának nehézségével és a mai helyzettel. Akkoriban a gyülekezetekben párhuzamos szálon futottak a különböző tanítások – talán némelyek most itt vagy virtuálisan bólogatnak, hogy ma is így van ez, de érezhető ez ma már minden szinten és minden lecsapódik a gyülekezetben. Ha valakinek nincs jó ötlete egy Bibliaórára vagy ifis órára, beszélgessen a Jehova Tanúiról. Van tapasztalata és véleménye is róluk az embereknek. Felszínes, de van. Egy másik példa: előadás a spiritizmusról Bibliaórán – 40-50 ember. Első kérdésként egy néni megköszöni az érdekes előadást, mindenben igazat ad az előadónak, majd játszi könnyedséggel közli, hogy ő hisz a reinkarnációban, mert a halott férje egy napon megjelent a kapuban.

Nem véletlenül rezonál a lelkünk olyan mélyen Pál intő üzenetére: a tét a kialakulóban lévő keresztyénség arculatának a kialakítása. Amit gondolnak róla az emberek, azt fogják hinni! Körmönfont, sehova sem vezető, ilyen-olyan teológiai tételeket gondolkodás nélkül átvett tanítások – akár az evangélium, akár a törvény tanításáról van szó – nem vezetnek eredményre. A formálódóban lévő hitnek érthető, valós válaszokra és tiszta, egészséges tanításra van szüksége.

Flannery O’Connor, amerikai írónő egyik novellájának van egy részlete, amely igen komikusan ábrázolja a felszínességre alapozott keresztyénséget: „Mrs. May úgy gondolta, hogy a Jézus szónak úgy kell a templom falain belül maradnia, mint más szavaknak a hálószobán belül. Jó keresztyén asszony volt, nagyon tisztelte a vallást, bár természetesen nem hitt abban, hogy akár egyetlen szó is igaz lenne belőle.”

Félünk szembenézni azzal, hogy az Isten-hitünk gyökeresen átformálná az életünket. Klub-tevékenységnek elmegy – de mikor jön el az a pont, amikor az „én” alárendelődik az „Ő”-nek, amikor a félelem létbátorsággá alakul és a halállal való találkozás az örök élet valós reménységévé.

A következő gondolatsorban veszélyt jelző táblákról is lesz szó, de előtt még hadd mondjam azt, hogy a gyökeres Istenhez fordulás elősegítése érdekében konfis és ifis órákon nem tiltjuk a tapsolást. Egyszer lepődtem meg csupán, amikor egy gyerektáborban az ároni áldásnál a szemben álló gyermeksereg velem együtt emelte áldásra a kezét, de hát  gondoltam, a lelkésznek is szüksége van áldásra! Miért ne örülhetnénk az Isten dicsőségének? Miért ne tapasztalhatnánk vagy érthetnénk meg Isten áldásait akár apró-cseprő eseményekben is? Miért ne mondhatnánk azt húsvét ünnepe után néhány nappal, hog túlcsordul szívünkben a feltámadás ünnepének öröme és boldogsága?

És én hivatkozom erre a felszabadult örömre, aki pedig valamilyen törvény iránti titkos rajongásnál fogva a saját és ifis gyerekeim elé is olyan térképet rajzolok sokszor, amelynek minden pontján ez a felirat áll: VIGYÁZAT! VESZÉLY! A hozzám hasonló szülőket hívják para-szülőknek, akik mindenben veszélyt és félelmet látnak. Pedig eszemmel tudom, hogy kinek lenne kedve egy olyan felfedező útra indulni, amelyen csak a veszély tábla szerepel?

Amikor az első keresztyén gyülekezetekben egymásnak feszült a zsidó-keresztyén és az apostoli tanítás, a törvény és az evangélium közötti küzdelem kezdődött el. A törvény központivá tétele a veszély táblák módszeres kirakását jelentette. Pál aggódott: ez adná meg a keresztyénség arculatát? Vagy ahogyan mi is mondhatnánk: hiszen a nemsokára következő gyónótükörben is a tízparancsolat után a krisztusi felszabadító szeretet-parancsolat következik, és a bűneit az Isten elé vivő ember kegyelemből történő feloldozása?

Csak érdekességként említem, hogy Pál konkrét bűnöket említ, amelyek a negyedik parancsolattól egészen a kilencedikig egy-egy igen extrém példával támasztják alá a parancsolatokat, ezzel is hangsúlyozva, hogy Isten-hit nélkül, isteni kegyelem nélkül milyen mélyre vezethet az ember útja.

Pál maga mondja ki a szakasz utolsó versében a pedig szót: az evangélium pedig másról szól. Isten dicsőségéről, amely áldást, boldogságot, szabadságot hoz a hitben meggyökerezetteknek. Tudjuk, hogy Pál nem akar másról tudni, csakis a kereszten megfeszített és harmadnapon feltámadt Jézusról, aki a törvényt betöltve hozta el az élet megújulását, a bűntől való határtalan szabadságot. A kereszt és a feltámadás alkotják a tiszta, egészséges tanítást: ezek jelentik az ember számára az életet, a létezés értelmét, a van miért felkelnem jelentőségét. Pál nem akar kompromisszumot kötni: a kristálytiszta tanítás a halálon innen és halálon túl is életet hoz Jézus Krisztus által. Ennek az evangéliumnak a hirdetése bízatott Pálra, Timóteusra és ránk is.

Ámen.