„Egy napon Hilda sírva jött hozzám, mert a fia már negyedik alkalommal próbált meg öngyilkosságot elkövetni. Elmondta, hogy prostitúcióban, drogkereskedelemben és gyilkosságban is része volt a fiának. Fia „nagy bűneinek” felsorolását azzal fejezte be, hogy leginkább az zavarja, hogy a fia semmilyen kapcsolatot nem akar Istennel. „Mi fog történni a fiammal, ha bűnbánat nélkül fog öngyilkosságot elkövetni és semmit sem akar Istennel kezdeni?” – kérdezte.
Mivel abban az időben az Istenről alkotott képem a Jó Öreg George Nagybácsi volt, azt gondoltam: „Isten bizonyára a pokolba küldi a fiút.” De nem akartam Hildának ezt mondani. Örültem annak, hogy sok éves teológiai tanulmányok megtanítottak arra, hogy mit tegyek, ha nem tudom a választ egy bonyolult teológiai kérdésre: kérdezzük meg a másik személyt, vajon ő mit gondol?
„Nos” – válaszolt Hilda, „azt hiszem, hogy ha az ember meghal, Isten ítélőszéke elé kerül. Ha jó életet éltél, Isten a mennyországba küld. Ha rossz életet éltél, Isten a pokolba küld.” És szomorúan így fejezte be: „Mivel a fiam ilyen rossz életet élt, ha bűnbánat nélkül hal meg, Isten biztosan a pokolba küldi.”
Bár hajlottam arra, hogy egyetértsek vele, mégsem akartam azt mondani, hogy „Igen Hilda! A fia bizonyára a pokolra fog jutni.” És újra hálás voltam teológiai tanulmányaimnak azért, hogy egy második stratégiát is megtanítottak nekem: ha nem tudod, hogyan oldj meg egy teológiai problémát, engedd, hogy Isten oldja meg. Ezért ezt mondtam Hildának: „Csukja be a szemét. Képzelje el, hogy ott ül az Isten ítélőszéke mellett. Képzelje el, hogy a fia ezekkel a bűnökkel és bűnbánat nélkül halt meg. Éppen most érkezett meg az Isten ítélőszékéhez. Szorítsa meg a kezem, ha maga elé tudta képzelni ezt.”
Néhány perc múlva Hilda megszorította a kezem. Leírta nekem az egész ítélet jelenetet. Akkor megkérdeztem tőle: „Hilda, hogyan érzi magát a fia?” Hilda így válaszolt: „A fiam magányosnak és üresnek érzi magát.” Megkérdeztem Hildától, hogy mit szeretne tenni. Ezt mondta: „Át akarom ölelni a fiam.” Felemelte a karját és sírni kezdett, amint elképzelte, hogy szorosan magához öleli a fiát.
Végül, amikor befejezte a sírást, megkértem őt, hogy nézzen Isten szemébe és figyelje, hogy mit akar Isten tenni. Isten lelépett trónjáról, és ahogyan Hilda is tette, megölelte Hilda fiát. És ők hárman, Hilda, a fia és Isten, együtt sírtak és szorosan ölelték egymást.”
(részlet a könyvből)
