Mária és Erzsébet találkozása - Bibliatanulmány Lk 1,39-56 alapján


Szeretettel köszöntök mindenkit itt Berlinben, a 2017-es Kirchentag találkozón! 
Milyen izgalmas az, hogy magyar zarándokokként lehetünk most együtt itt Berlinben és a reformáció indulásának hazájában az 500 éves évfordulót itt is ünnepeljük. Ez a mostani zarándokút nagy találkozási lehetőség. Német evangélikus testvéreinkkel találkozhatunk, hálásak lehetünk nekik azért, hogy meghívtak bennünket nagy ünnepükre, erre a hatalmas találkozóra. Én azért is nagyon hálás vagyok, hogy mi itt találkozhatunk, hiszen sokan vagyunk, akik még nem is ismerjük egymást, és most itt csodálkozhatunk rá arra, hogy milyen jó is evangélikusnak lenni, hitünket és reménységünket együtt megélni. És a találkozás természetesen kiterjed a Mindenható Istennel való találkozásra is, hiszen itt a Kirchentagon mindannyian az Ő meghívására vagyunk itt. Ez a mai találkozás akkor lesz kerek, ha hívunk még vendégeket. Két olyan szereplőjét az evangéliumi történetnek, akiknek a szerepe elvitathatatlan a Jézus Krisztusról szóló történetben. Máriáról és Erzsébetről van szó, ők lesznek most a vendégeink. 
A mai bibliatanulmány Lukács evangéliumának két mozzanatára épül (Lk 1,39-56 ): az egyikben Mária Erzsébethez érkezik látogatóba, a másik részben pedig Mária énekét hallhatjuk, majd öt egyszerű kérdésre fogjuk keresni a választ.

Kik találkoznak?
Erzsébet és Mária a Kirchentag mai két vendége. Egy asszony és egy fiatal lány, akik közül az egyik, Erzsébet, túl idős már ahhoz, hogy gyermeke legyen, a másik pedig, Mária, olyan fiatal, hogy még férjnél sincs. 
Mégis, mindketten olyan gyermekeket hordoznak a szívük alatt, akiken keresztül Isten megváltoztatja a világot. Ma reggel két egyszerű, mindennapi életet élő nő életén keresztül Isten üdvtervének alakulásába nyerhetünk bepillantást. 
Az Ószövetség ideje már történelem. Az új szövetség idejének kezdetén járunk – még nem áll a Jordán partján lobogó hajjal és derékig érő szakállal a lángoló szemű Keresztelő János, hogy hirdesse a bűnökből való megtérést és az érkező Messiást. Még nem népesült be a betlehemi jászol szuszogó állatokkal, egy kisbaba édes álmával, a pásztorok félénk kopogásával. Most még a kibontakozás időszakában vagyunk – két gyermeket váró édesanya társaságában éljük meg az Istennel és az egymással való találkozást.
A zarándoklatok új népszerűségnek örvendenek a rohanó világban élő emberek között. Titokzatos megoldást keresünk bennük az élet rohanásából, a feladatok monotonitásából, az életben feltorlódó megoldatlan kérdésekből és a kínzó benső kérdéseinkből fakadó nyugtalanságra. Aki zarándoklatra készül, okokat, válaszokat, pontokat vagy felkiáltójeleket keres. A zarándok nem belecsöppenni akar egy kérdés utolsó mozzanatába, hanem az elejétől a végéig meg szeretne érteni egy folyamatot, egy gondolatot, egy kérdést vagy egy problémát. 
Jézus Krisztus történetével gyakran vagyunk úgy, hogy egy mozzanatát elkapjuk, valami információ, hír vagy tanítás eljut róla hozzánk, de mintha soha nem lenne időnk arra, hogy az elejétől a végéig átgondoljuk a történetét. Miért jött Isten egy újszülött kisgyermekben közénk, ebbe a világba? Mi volt Isten szándéka, akarata ezzel? Mit élt meg az ember Jézus ebben az emberi életben? Milyennek lát bennünket? Milyennek látta a történelmet? Milyennek látja a lelkünket?
Máriával és Erzsébettel ma ezen a zarándoklaton találkozni annyit tesz, hogy egy folyamatot még most az elején elcsípünk. Végre tiszta és közeli forrásból lehetünk ott annál a mozzanatnál, amit Lukács evangéliuma azért örökít meg, hogy jobban lássuk és alaposabban megértsük a közénk jövő Megváltó embermentő szándékát. Hogy mélyebbről és nagyobb lelki nyitottsággal éljük meg azt a szoros kapcsolódást, ami bennünket az Istenhez köt, és Istent hozzánk köti. Most nem a távolból, nem egy rohanó pillanatra, hanem a kezdetekre, a kibontakozásra figyelhetünk.

Miért találkoznak?
Erre a kérdésre a választ legrövidebben úgy fogalmazhatnánk meg, ahogyan a Máriát meglátogató angyal is válaszol Mária kétkedő kérdéseire: „Mert az Istennek semmi sem lehetetlen.” Nos, Mária és Erzsébet ezért találkoznak. 
A gyermeket váró ifjú leány, és a már hatodik hónapos terhességében lévő Erzsébet tanúivá válnak mindannak, amit mi racionális, hétköznapi gondolkodásunkban olyan nehezen ragadunk meg. Istennek semmi sem lehetetlen és mi jelen lehetünk akkor, amikor megváltozik a világ és új szövetség, új reménység érkezik el hozzánk. 
A nagy kérdés minden kor, minden generáció, minden ember számára az, hogy a lehetetlen helyzeteken is átküzdő Istent észrevesszük-e a lehetetlen helyzetekben. Mert azért válunk gyakran érzéketlenné, vakká, reménytelenné, csüggedővé, feladóvá, mert nem látjuk meg, hogy Isten már ott van, ahol változásra van szükség. Mi azt gondoljuk, hogy ha valami változik, akkor az azonnal, halasztást nem tűrően fog másodpercek alatt változni. És ha nem történik meg a változás, kudarchelyzetet hirdetünk.
A lehetetlent nem ismerő Isten időzítését nem ismerjük. Nincsenek eszközeink, hogy a változás gyorsaságát bemérjük. Az eredmények listája nem a mi kezünkben van. De végre ott vagyunk annál a pontnál, ahol az Erzsébethez látogató Mária megérkezésekor Erzsébet megmozdulni érzi a magzatot a méhében. A kis hírnök, Keresztelő János már belülről kopogtat, emelgeti kis kezecskéjét, mert még ő is érzi, hogy az események kezdenek összeállni, az összekuszálódott szálak kezdenek kisimulni és a nagy embermentő terv kezd kibontakozni. És igen, mindez egy idillinek mondható környezetben történik, hiszen ahol két gyermeket váró édesanya találkozik, valahogyan minden kisimul, megnyugszik, békét lel és talán még dalra is fakad.

Mit rejt Mária és Erzsébet találkozása?
Mária és Erzsébet azoknak a bibliai asszonyoknak a sorába tartozik, akiknek az élete a születés csodáját hordozza. Vajon miért ilyen jelentős a Biblia történeteiben a meddő (vagy Mária esetében még szűz) gyermekáldása? Egy olyan világban élünk, ami azt hiszem, sokat segít bennünket abban, hogy ezt megértsük. 
Amikor gyermekeim megszülettek, a születésük utáni első anyák napjára felkértek egy anyák napi cikk megírására az Evangélikus Élet című újságba. Amennyire hálás voltam Istennek azért, hogy évek hosszú várakozása után gyermekekkel ajándékozott meg (bőséges gyermekáldás volt, mert egyszerre hárommal), ugyanúgy tudtam azt, hogy milyen sokan vannak azok, akik számára még csak álom az, hogy gyermekük lehessen. Ezért ezt a címet adtam a cikknek: Gyermekre vágyó anyák napja.
Az orvostudomány fejlődése lehetővé teszi, hogy azoknak az édesanyáknak is lehessen gyermeke, akiknek korábban orvosi segítség hiányában nem lehetett. Most már nekünk is lehet részünk ebben a csodában, talán mára már természetesebben is vesszük ezt, mint amekkora csoda ez. De aki éppen benne van ebben a küzdelemben, az mind tudja, hogy mit kell átélni és megélni azért, hogy a gyermekáldás megvalósulhasson. Milyen mély gyermek utáni vágyakozás élt azokban az asszonyokban is, akik a Biblia lapjain keresztül küzdenek meg a gyermekáldással – Izsák anyja Sára, Sámuel anyja Anna, Keresztelő János anyja Erzsébet. És most itt van Mária, akinek terhessége számunkra természetfeletti csodáról tanúskodó terhesség.
De Erzsébet és Mária találkozásának történetében a kibontakozó események nagysága és jelentősége magyarázatot ad minden megküzdött születésnek a csodájára – a Megváltó születésének örömhíre minden ember szívének ajtaján bekopogtat és a világba egy új reménységet hoz el. Hogy milyen fordulópontnak vagyunk itt a tanúi, azt a Prédikátor könyvének összefoglaló élettapasztalata (2,17) támasztja alá: „Meggyűlöltem az életet, mert rossznak tartottam azokat a dolgokat, amiket véghez visznek a nap alatt, hiszen minden hiábavalóság és hasztalan erőlködés.” Bizony nem változott ez a gondolkodásmód az Ószövetség ideje óta sem. Ha összegezzük tapasztalatainkat, kudarcainkat, az igazságtalanság sokféle árulkodó formáját, a Prédikátor könyvében található élettapasztalatot bizony párhuzamba állíthatjuk azzal, amit mindennap mi is tapasztalunk a bennünket körülvevő világban. Az isteni közbeavatkozás pillanata ezért döntő erejű, hiszen a közbeavatkozás jelentősége már maga is a csoda kategóriája.

Mit él meg Mária és Erzsébet a találkozásból?
Mária és Erzsébet párbeszédéből érezhetjük, hogy nem félelmet élnek meg, bár az emberi élet legrizikósabb időszakán mennek keresztül, a gyermekáldás időszakán. Mivel már a testükben és a lelkükben helyet adtak a szeretetnek és az életnek, ezért nem a félelem, hanem a jövő és a bizalom, a boldog beteljesülés és az élet győzelme járja át őket. 
Gyermeket várni – rájön az ember, hogy ezzel sokkal több mindent vállalt fel, mint amire számított. A teste már nem önmagáé, a szabadsága a gyermek növekedésével együtt csökken, mégis tudjuk, hogy ennél természetesebb folyamat nincs is az életben. Az élet teljessége így valósul meg – nem önmagunkban, nem önmagunknak élünk. A teremtettségünk, az életünk célja ez: szeretetben élni, az élet születésének teret engedni, az életet engedni magunkban élni és kibontakozni. 
Ahogyan Mária és Erzsébet megélik a saját méhükben az élet növekedését és az élet győzelmét, úgy élheti meg a felnőtt keresztyén ember is ezt. Életet kaptunk, hogy az életet továbbadjuk, hogy a szeretetet növekedni engedjük, és ha kell, életünket, szabadságunk hozzá igazítsuk. És ahogyan megtapasztaljuk Isten szeretetét, ez a szeretet bennünk is egyre inkább növekedni akar és formál, alakít bennünket, ahogyan a növekvő gyermek is alakítja a szülőt, az életnek teret adót.
Belegondoltunk már abba, hogy milyen gyakran állítunk akadályokat a szeretet kibontakozása elé? Hogy mennyire próbáljuk magunkat védeni ettől a növekedéstől? És közben észre sem vesszük, hogy azért nem növekedünk, azért nem haladunk, azért érzünk megakadásokat az életünkben, mert nem számolunk ezzel a szeretettel, az élet természetes növekedésével, a kibontakozással, a változás szükségességével?

Mi lesz találkozásuk gyümölcse?
Mária és Erzsébet találkozása Isten a világ menetébe való közbeavatkozásának a történetét hordozza. Jézus születésének és azt követő életének és szolgálatának az egyik nagy nyitánya. A Megváltónak életet adó anya és a Jézus hírnökéül szolgáló Keresztelő János anyja találkoznak, még mielőtt gyermekeik megszületnének. Lukács evangéliuma ennek a drámai és mégis mindennél nagyobb reményt adó történetnek a nagy nyitányát rögzíti ebben a találkozásban, hogy mi is megteljünk a befogadásnak, a formálódásra való nyitottságnak a lelkével, a Szentlélek munkálkodásának a gyümölcsével.
Mert a találkozás, a kibontakozás egy új élet nyitánya. A megszülető gyermekek életének nyitánya, de magába foglalja az élet győzelmét, az új reménységét. Mária éneke az elnyomottak, a szenvedők, a kilátástalanságukat megélők, a fájdalmat hordozók reménység-dala. Igazi nyitánya mindannak, amit Jézus Krisztus reménységképpen elhoz ebbe a világba. Nap nap után tapasztaljuk meg, milyen mély szükségünk van a reménységre: az emberi szívek megváltozására, az irgalmasságra, a boldogságra, az öröm megélésére.
Nőként és anyaként sokszor olvastam kritikusan a Magnificatot. Túlzottan két külön szálon futónak találtam a gyermeket váró Mária és a társadalmi igazságosságról szóló ének történetét. Ma már úgy érzem, hogy megtalálható az összekötő szál: a kibontakozó élet útja elől elzárt emberért jött el Jézus Krisztus ebbe a világba. És Mária, az anya, ezt látja: ahogyan őt is kiemeli Isten a megalázottságból, úgy hozza közel Isten minden emberhez a kibontakozó, reményteli élet lehetőségét. Minden szenvedőhöz, minden megnyomorított élethez, a korábbi és legfrissebb tragédiák elhordozóihoz és természetesen személyes életünk kudarcaihoz is.
Ma Mária és Erzsébet bevontak bennünket a Messiás születésének nyitányába. Bennünket zarándokokat, akik feltöltődni, megpihenni, élményeket szerezni, új szemléletmódot szerezni jöttünk. Azt gondolom, érdemes igazi zarándoknak lenni ezekben a napokban, hogy Isten Szentlelke tovább formálja bennünk Jézus Krisztus még elevenebb ismeretét, a világ által feltett kérdésekhez való formabontó hozzáállást, a szeretet útjának felvállalását és a reménységnek az új dalát.


Felhasznált irodalom:
Wright, Tom: Luke for Everyone (New Testament for Everyone) . Faber Factory (Trade). Kindle Edition. 2004.
Every pure and virgin soul. http://onemansweb.org/every-pure-and-virgin-soul-luke-1-26-56.html (elérés: 2017. április 10.)
Foster, Ruth Ann: Mary’s Hymn of Praise in Luke 1:46-55: Reflections on Liturgy and Spiritual Formation. Review and Expositor. 100. Summer 2003. 451-463. o.

New Interpreter's Bible (Book 9). Abingdon Press. 1996. 55-57. o.

Micimackó pulcsija csálén áll


Nem tudom ki nyúlhatott most hozzá, de mióta költöztünk, itt ül méltóságteljesen a hálószoba komódjának tetején Micimackó, néhány iratokat tartalmazó doboz társaságában. Micimackó jó nagy, tulajdonképpen nem is emlékszem rá, hogy miért tettük ide, valószínűleg nem akartam nagyon mélyre elsüllyeszteni, aztán itt ragadt a szobában, trónol az életünk felett, na ő aztán dokumentálhatná ezt a pár évet. De lehet, hogy nem Micimackó a legjobb alany erre. Ő szerintem csendben itt elüldögél, maximum a mézet hiányolja, mit is érdekli őt hogyan és miért került ide.

Régebben nagyon sokszor látogattam idős embereket. Még a közös életüknek együtt örülő házaspárokat vagy éppen özvegyen maradt asszonyokat, férfiakat. Mint lelkészt, szívesen invitáltak a nagyszobába. Legalábbis először mindig oda kellett bemenni, aztán jöhetett a konyhában való ücsörgés, amíg ránk nem homályosodott a nap vége vagy amíg a kávé ki nem hűlt, mert a történetek a nap múlásánál vagy a forró kávénál is mindig izgalmasabbak voltak. De először a nagyszobába mentünk be. Lassan, sok-sok nagyszoba után jöttem csak rá, hogy miért.

A nagyszoba az emlékek szobája. Házassági évfordulók emlékére kapott óriási megszáradt virágcsokrok, obligát családi fotók a falon és hát a babák, kisimított szoknyácskáikkal a rekamié közepére ültetve. Ezek a babák soha nem hiányoztak egyetlen nagyszobából sem. Mindig rájuk mosolyogtam, kicsit szomorkás mosollyal, mert tudtam, ezekkel a babákkal már nem játszik senki. Még egyszer utoljára szépen felöltöztette őket valaki, és a rekamié közepére gondosan odabiggyesztette.

Lassan összeállt a kép a falusi nagyszobákról, az emberi életek múzeumairól. A kislányokról, akik felnőttek és már soha többé nem játszanak a babáikkal, milyen ciki is lenne, meg úgyis vannak sokkal menőbb babák. Már az alvósbaba sem trendi, a mai babák sem lesznek trendik néhány évtized után. Nagymamává avanzsált anyák rendezgették át a nagyszobát, amit ma már nem használ senki, legfeljebb házassági évfordulók ünnepére teszik az asztal közepére a rántotthúsos tálat és a cukrászdából hozott csokitortát. És a hatalmas virágcsokrot.

A babák pedig még egy darabig ott figyelnek a szoba közepén. Lehet, hogy egy napon Micimackó is a nappaliba kerül, hogy ne múljon el az emlékekből minden olyan gyorsan. Mert hogy első szülinapi ajándék volt, akkor még úgy kellett az apró kicsi kezeknek felkapaszkodni rá és társaira, hogy elérjék őket. És hát igen, a nagyszülők ajándéka volt. És hogy emlék maradt. Mert a babák és a Micimackók emlékek, hogy volt minden ember életében egy aranykor, amikor még volt, aki játsszon a babákkal, a mára megkopott autókkal és persze Micimackóval.

Micimackó, neked ki állította csáléra a pulcsidat?

Augusztus 20. Igehirdetés Pestújhelyen


Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: Bárcsak felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemed elől. Mert jönnek majd rád napok, amikor ellenségeid ostromfalat emelnek körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak, földre tipornak téged és fiaidat, akik falaid között laknak, és kő kövön nem marad benned, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét. 
Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: Meg van írva: „Az én házam imádság háza lesz”, ti pedig rablók barlangjává tettétek.Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók és a nép vezetői arra törekedtek, hogy elveszítsék őt, de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép odaadó figyelemmel hallgatta őt.
 Lk 19,41-48


Milyen különös egybeesése van ezen a mai vasárnapon mindannak, amit a hírek ’bréking nyúz’-ként szinte órában közvetítenek felénk és annak, hogy ma ünnepeljük az államalapítás ünnepét, a keresztyén Magyarország megalapítását, augusztus 20-át.

Ez az egybeesés Jeruzsálem megsiratásának és a templomtisztításnak a történetével kapcsolódik össze. Lukács evangéliumának ez a mai igeszakasza egy fordulópontra emlékeztet bennünket. Jézus siratja Jeruzsálemet, siratja a békesség városát. Prófétai hangon mutatja már meg előre, amiről tudjuk, hogy be is következett. Jeruzsálem 70-ben elpusztult, a templomot lerombolták, az addigi központi vallási kultusznak vége lett. A veszély, amiről Jézus szólt, egy napon valósággá vált. És Lukács itt ezekhez a fájdalmas szavakhoz kapcsolja a templomtisztítás eseményét is: a jeruzsálemi templomot hamis kultuszgyakorlat jellemezte és a rablók barlangjává tett templom, amelyet minden evangélista drámai jelenetben mutat be, nem állhat örökké.

Valahol félelmetes egybeeséseket és ijesztő jövőképet rajzol fel Lukács előttünk. Egy szinte elsötétedő horizontot fest fel, amelyre maga a történelem sodra rajzolja fel egyre erősebb kontúrokkal a valóban bekövetkező tragédiákat, a városok, a vallási kultusz, a népek szétesését és pusztulását. Ahogyan Jeruzsálemre, a békesség városára is igaz ez, érezzük a párhuzamot, a fájó jelen szinte percenként megjelenő híreit és félelmeit.

Pedig boldogan és örömmel szeretné az ember ragyogó nemzeti színű szalaggal átkötni ezt a mai napot, augusztus 20-át. Azt is szerettük volna, ha nem éppen vasárnapra esik, de így most valahogy mindannyiunknak, akik eljutottunk istentiszteletre, meglehetősen nagy feladatnak tűnik, hogy megküzdjünk vele. Szeretnénk büszkék lenni hazánkra, országunkra, minden elért eredményre, minden álmunkra, a jelenre és gyermekeink, unokáink jövőjére. Szeretnénk tudni azt, hogy biztonságos, ahol élünk, hogy van értelme a történelmünknek, van értelme minden jószándéknak és tenni akarásnak. Hogy a XX. század második felének minden törekvése a XXI. században is gyümölcsöt hoz és előrelépésről gondolkodhatunk, nem sötét árnyak visszaszivárgásáról.

Emlékszem, hogy nagyjából egy évvel ezelőtt hazafelé tartottunk az autópályán Budapest felé és a családdal együtt tervezgettünk egy németországi utat, rokonok meglátogatását. Ahogyan haladtunk az autópályán, hallgattuk a híreket. És szinte egy délután leforgása alatt folyamatosan érkeztek a beszámolók németországi városokban sorozatosan elkövetett merényletekről. Úgy döntöttünk, leteszünk a németországi útról, gyerekekkel együtt nem tűnt biztonságosnak.

Nem tudom, ha valaki ma külföldi utat tervez, mire gondol. Vagy egyáltalán az, hogy bemegyünk a Belvárosba, mit juttat az eszünkbe. Nekem a tegnapelőtti finnországi, turkui merénylet a kiszolgáltatottságnak egy még mélyebb érzését hozta. A XXI. század jelenkori történelme a békesség hiányának, a félelemnek, az emberi gonoszságnak egy új fejezetét nyitotta meg. Ahogyan az amerikai események, az összes terrorcselekmény fenyegető réme. Nemzeti ünnepünk napján különösen is fájó kérdések ezek.

Fel szoktuk-e tenni magunknak a kérdést, hogy ha nekünk ennyire fáj valami, ha mi ennyire megrémülünk ettől a kiszolgáltatottságtól, vajon hogyan érez Isten? Feltűnik-e nekünk Lukács evangélista beszámolójából az, ahogyan Jézus minderre reagál? Jézus meglátta a várost és megsiratta. Azt hiszem létezik olyan retorika, amely Jézus ezután következő szavait az ítélet hangsúlyával mondaná és mondja is ki. (Bárcsak soha ne kellene ezt a hangot sehonnan hallanunk.) De Lukács nem az ítélet retorikájával vezeti fel Jézus szavait, hanem az együttérzés, az empátia, az aggodalom és leginkább az ’együttsírás’ retorikájával.

Ez a sírás – egy angol teológus, N. T. Wright szerint – az evangélium szívében található. Nem összetévesztendő a gyengeséggel, amit egy igazi Messiásnak el kellett volna kerülnie. És nem összetévesztendő a félelmetes ítélethozatallal sem. Jézus igen, már korábban többször is figyelmeztetett, felhívta a figyelmet arra, hogy a békességnek, az Istenhez való megtérésnek eljött az ideje. Ez a közeljövő lehetőség válik itt egészen konkréttá, ahogyan ott áll Jézus Jeruzsálem falainál, és a figyelmeztetés, az ítélet könnyeken és síráson keresztül érkezik meg. Nem az „én megmondtam nektek és most megérdemlitek” szavait hallhatjuk itt, hanem az mondja ki az igazságot, akinek a szíve szakad meg mindazért, ami történik. Aki tudja, hogy Jeruzsálemben milyen sors vár rá, mégis mindenek ellenére népének a legjobbat akarja.

Ha félelmetesnek is érezzük azt a helyzetet, ami 2017. augusztus 20-án a ma történelmének a súlya, azt gondolom az tesz bennünket Isten-hívőkké és keresztyénekké, ha magunk előtt látjuk a Jeruzsálem miatt könnyeket hullató Jézust. Aki nem kioktat, aki nem gúnyolódik, aki nem tolódik egyetlen politikai szélsőség felé sem és egyetlen szava és gondolata sem tartalmaz semmilyen gyűlöletet. Nemzeti ünnepünkön és a félelmetes rendkívüli hírek sodrásában Jézus empátiája és szeretete a reménységünk. Mert amikor megáll Jeruzsálem falainál, nem fordul vissza. Jézus bemegy a városba és életét adja azokért, akik a várost és őt is idejuttatták. A város zaja, az árusok kiabálása, rendőr- és mentőautók szirénázása, minden jajkiáltás megszűnik, amikor az ember szembenéz saját érzéseivel, gondolataival és tetteivel. Vajon én melyik pontján állok a városnak? Vajon én melyik oldalán állok a békességnek?

És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a városon belül mi van a házakban? Mi van velünk, személyes életünkkel és abban a békesség jelenlétével? Bizony, ezeket a helyzeteinket is odavihetjük Jézus elé, és nem kell attól tartanunk, hogy kioktatás vagy ítélethozatal lesz a válasz, amit kapunk. Inkább csak annak a felismerése, hogy ami rendezetlen, azt rendezni kell. Hogy bizonyos folyamatokról gondolkodni kell. Hogy ha cselekvésre van szükség, akkor lépni kell. Mert a jó szóra, a másik felé való odafordulásra, egy közös teázásra vagy kávézásra, egy kézfogásra vagy simogatásra nincs örök lehetőségünk.

Jézus ezt így mondja: nem ismerted fel meglátogatásod idejét és a békességre vezető utat. Ezen a mai vasárnapon életünknek minden területét átjárja ez a fájdalmas, sírással övezett felismerés. Mennyi mindent elszalasztottunk, hogy békesség és szeretet legyen körülöttünk. De nekünk még így is, mindenek ellenére is van reménységünk. Reménység és bátorság szembefordulni a gyűlölettel, a kirekesztéssel, a szeretetlenség és kegyetlenség minden formájával. Jézus Jeruzsálem felé fordulása, az ő hozzáállása legyen számunkra is mindenben példa: örülni az örülőkkel és együtt sírni a sírókkal. És hinni abban, hogy egyedül az Isten kezében és az ő kegyelméből fordul át minden arra az útra, ami nem a gyűlölet és a gonoszság, hanem a Golgota horizontján is túl a szeretet és a megbékélés felé visz.

Ámen.


Tu Bisvát - a fák újéve

Experimentális jellegű vacsorát szerveztem annak a héber nyelvi csoportnak, amelyben mélyen szunnyadó héber nyelvtudásomat frissítgetem. Az informális vacsora ötlete kiegészült egy egészen speciális zsidó szédervacsorával, a februári Tu Bisvát - a fák újévének a megünneplésével. A 15 fős vacsora komoly előkészületeket igényelt, de baráti segítséggel egészen profi módon abszolválódott. Igazi tudományosan előkészített liturgia volt, úgy ettük végig a gyümölcsöket, ahogyan kellett, úgy ittuk meg a négy pohár bort, ahogyan az elő volt írva és még egy gyönyörű babérfa is került az asztalra...

Zsidó tradíció, hogy gyümölcsöket és olajos magvakat együnk Tu Bisvátkor. Sok vallásos zsidó ilyenkor az asztalra teszi a hét "alapétket", amiket a Tórában Izrael földjével azonosítanak, amelyek a Deuteronómium szerint a búza, árpa, szőlő, füge, gránátalma, olívabogyó és a datolya. "Mert jó földre visz be most téged Istened, az Úr: folyóvizek és mélyből fakadó források földjére, amelyek hegyen-völgyön a felszínre törnek; búzát és árpát, szőlőt, fügét és gránátalmát termő földre, olajfáknak és méznek a földjére. Olyan földre, ahol nem kell szűkösen enned a kenyeret, és nem szenvedsz hiányt semmiben; olyan földre, amelynek köveiben vas van, a hegyeiből pedig rezet bányászhatsz. Ehetsz jóllakásig, és áldani fogod Istenedet, az Urat azért a jó földért, amelyet neked adott." (5Móz 8,7-10)